Szombaton kirándulni mentünk Freiburgba. Az egész napos programot szintén az AAA szervezte. Hála Istennek igazán szép időnk volt az utazáshoz és a városnézéshez, csak délutánra lett kicsit hűvösebb. Tízkor indultunk vonattal Karlsruheból és egy átszállással, kb. 2 óra alatt értünk oda. Besétáltunk a város főterére és ott találkoztunk az idegenvezetőnkkel, aki fél órát késett ugyan, de cserébe lassan és ékes hochdeutschban beszélt, szóval mindent lehetett érteni, kár, hogy a közepe felé már nagyon untam és inkább nézelődtem a piacon. És jól tettem, mert egyszer csak rám köszönt egy nő és ékes hochungarischul megkérdezte „Magyar?”. Kiszúrta a címert a bőrkabátomon és rákérdezett, hogy mit csinálok itt. Pár mondatot beszéltünk csak, de nagyon jól esett, hogy végre valakivel magyarul beszélhetek, egészen felvillanyozta a napomat. Néha irigylem a többieket, mert azért a nagy nemzetközi összeborulás árnyékában kialakultak a különböző nyelvi alapú csoportok, akik egymás közt természetesen saját édes anyanyelvükön beszélnek (van itt egy rakás spanyol ajkú, rengeteg lengyel, sok kicsi sárga diák és még ausztrálból is kettő van), szóval én vagyok az egyetlen, aki csak a képzeletbeli barátaival társaloghat magyarul. A vonaton Pjotr és Martin ült velem, persze lengyelül beszélgettek és megjegyezték, hogy nagyon sajnálják, hogy én nem tudok lengyelül. Azért a beszélgetés érdekesebb részeit németre, vagy angolra lefordították, szóval tudtunk társalogni. Néha azon kapom magamat, hogy keverve beszélem a németet és az angolt, és ha valami nem jut eszembe németül, de tudom angolul, azt rögvest angolul mondom, mert ugye Martin csak angolul ért, és elég sokat beszélgetek vele, így fejlődik az angoltudásom is.
Az idegenvezetés végére már majd’ éhen haltunk, így elmentünk egy közeli vásárcsarnok-szerű épületbe, ahol valami arab kaját ettem, rollo néven, egész jó volt. Ebéd után volt egy kis szabadidőnk, így elindultunk élelmiszer üzletet keresni, mivel a vízkészletem erősen fogyóba volt. Útközben ráakadtunk egy 1€ shopra, ahol vettem egy krumplinyomót (lánykori nevén kartoffelstampfer), aminek nagyon örültem, mert eddig egy műanyag valamivel csináltam, miután az sikeresen beletört a legutóbbi sütésembe, maradt a fakanál, azzal pedig kissé nehézkes volt összetörni a főtt krumplit. Ezután már boldogan mentem tovább a legközelebbi penny marketbe, ahol ásványvizet is sikerült vennem.
A bevásárlás végeztével elsétáltunk a találkozóhelyre, majd a csoport közösen felment a Münster tornyába. A torony aljába csak egy papír volt a falra ragasztva, hogy kassza az első pihenőnél, 209 lépcsőfok után, azt viszont elfelejtették odaírni, hogy szűk csigalépcső, 25-30 centis fellépőkkel, szóval a végére kissé elfáradtunk. Pedig innen még volt tovább egy jó néhány lépcsőfok, de megérte, nagyon szép a kilátás a toronyból.
A Münster után ismét szabad program következett. Lengyel építésztársaim szóltak, hogy menjek velük, van egy új városnegyed, ami teljesen ökologikus, nézzük meg. Nem sok kedvem volt, de elmentem és úgy gondolom, megérte, láttam pár szép épületet, ötletes megoldásokat.
Ez után a belvárosba visszatérve megkerestük a csoport többi részét, még egy kis időt töltöttünk a városban (pontosabban egy sörözőben), majd a 20 órás vonattal, szintén egy átszállással 10 körül hazaértünk. Ja, valamit elfelejtettem. Még reggel kipróbáltam a bicajomat, azzal mentem bevásárolni. MŰKÖDIK!
