Tegnap reggel 10-kor kezdődött a próbaműszakom, miután megérkeztem, át kellett öltözni (fehér póló + kötény). A főnök megkérdezte, hogy van-e konyhai gyakorlatom, tudok-e salátát készíteni, mondtam, hogy sose dolgoztam még konyhán, ettől nem volt feldobva, hogy akkor mindent meg kell tanítson nekem. Először répát kellett reszelnem egy géppel, aztán a gépet eltakarítani, utána a húsdaráló mellé osztott be, ugyanis kifogtam a 2-3 havonta esedékes darálthús-készlet feltöltést. Ezzel jól el is ment az idő, asszem olyan
Most jött el az ideje, hogy meséljek kicsit az étteremről. Karlsruhe egyik külvárosában van, az előző posztban már láthattátok a fényképet az utcáról. Egy román család üzemelteti, amennyire levettem, családtagok és rokonok dolgoznak együtt, páran tudtak néhány magyar szót, mint a nap folyamán kiderült, Erdélyből származnak, valahol a Kárpátokban éltek eredetileg. Mindenki nagyon kedves volt hozzám, rengeteg sztereotípia omlott le bennem a románokkal kapcsolatban. E kis kitérő után mesélem tovább a napomat, először káposztát kellett reszelnem, sikeresen eltömítettem a reszelőgépet, így Herr Nicula (a főnök) fejezte be a munkát, majd el kellett takarítanom. Utána mosogattam kicsit, majd kaptam egy halom citromot, hogy válogassam ki, a rosszak a kukába, a többit pedig pucoljam meg. Ezzel szépen elvoltam, közbe kiürült a konyha, mivel pangás volt, majd 7-8 között hirtelen beindult az élet, jött egy csomó vendég, meg pár netes rendelés is befutott kiszállításra. Befogtak hát salátát készíteni, még délelőtt megmutatták, hogy hogyan készül a Beilagesalat, így azt készítettem, persze még párszor bele kellett javítaniuk, de végül egészen jól ment a dolog, legalábbis sokkal jobban, mint az elején. Aztán tányérokat kellett előpakolni, díszíteni és még rengeteget mosogatni, rájöttem, hogy pár óra után annyira már nem poén a mosogatás. Az csapódott le bennem, hogy kb óránként van egy negyedóra, ami hajtós, közbe pedig viszonylagos nyugalom uralkodik a konyhán, 9 után pedig már nem sok minden történt. Az egyik dolgozó sütött nekem egy pizzát vacsira, illetve betette a sütőbe, kivenni már nekem kellett, kaptam mellé sörikét, fentebb elfelejtettem írni, de természetesen ebédet is kaptam, meg egész nap biztattak, hogy ha kell valami, csak szóljak, aztán egyek-igyak kedvemre. Szóval e tekintetben is nagyon rendesek voltak.
Este kitakarítottuk a konyhát, felmostam, majd szólt a főnök, hogy akkor beszéljünk. Mondta, hogy sajnálja, de mivel nincs gyakorlatom, nem tud alkalmazni, de közbe végig beszélgetett a feleségével, hogy nincs-e valami munkakör, ahová mégis felvehetnének, kérdezte, hogy kiszállítást vállalnék-e, de nem ismerem a várost, úgyhogy inkább azt nem. Tényleg nagyon rendesek voltak, láttam rajtuk, hogy igazán próbálnak segíteni, mondták is, hogy nagyon szeretnének, de sajnos nem tudnak. Mondtam, hogy megértem őket és semmi gond nincs. Azt hiszem, igazán ebbe az utolsó negyedórába kedveltem meg őket, mikor láttam, hogy mennyire emberségesek és segítőkészek, ehhez tudni kell, hogy a németek általában nem is válaszoltak a jelentkezéseimre, vagy csak nagy késéssel jött az elutasítás. Végül a főnök adott egy kis zsebpénzt, mondta, hogy általában nem fizetnek a próbanapért, de legyen egy kis zsebpénzem és ha arra járok, feltétlenül menjek be hozzájuk egy ingyen pizzára. Elbúcsúztunk, majd a felesége búcsúzóul még kezembe nyomott két dobozos kólát, hogy ha megszomjaznék útközben. Nagyon meghatott, hogy tök ismeretlenül ennyire kedvesek és ilyen szeretettel viszonyultak hozzám, nagyon hálás vagyok Istennek ezért a napért. Hát ez a rövid története annak, hogy továbbra sincs munkahelyem.
