erasmus karlsruhe

Megtörtént, megtettem az utolsó nagy lépést a BME-től való elszakadás felé. Felvettem a Neptunban a „Diplomatervezés” c. tantárgyat. El se hiszem, hogy egy fél év és vége az egyetemi tanulmányaimnak (legalábbis nagyon remélem). Ijesztő, hogy mennyire gyorsan elrepült ez a hat év, pedig az elején még annyira hosszúnak tűnt az öt is, aztán mikor az első szemeszter végén sikerült bebiztosítani az egyéves hosszabbítást, bele se mertem gondolni, hogy egyszer ez a nap is eljön. Nehéz ámde gyönyörű évek voltak, amikre már most örömmel tekintek vissza, hát még később, mikor majd az évek még inkább megszépítik. Gyerekek, öröm volt veletek egyetemistának lenni. Na elég a nyavalygásból, inkább sírjunk együtt, felidézve a dicső múltat, megboldogult ifjúságunkat.

Pénteken megvolt a szokásos közös főzés, egy spanyol lány főzött, így a 9-es kezdés helyett  11 fele vacsoráztunk, de ez még belefér, mellesleg jól mutatja a különböző nemzetek temperamentumát (kb negyed kilenc körül állt neki főzni). A hétvége a szokásos módon telt, szombaton voltam flohmarkton, az egyik szomszéddal mentem, de sajnos későn, már zárt a piac, sok árus már hazament, mire odaértünk. Más érdekes nem történt, nekiálltam megírni a Massivbaustoffe c. tantárgyból a vályogépítésről szóló dolgozatomat, rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű a dolog, mint képzeltem. Amit megírtam, elküldtem Petinek, ő átnézte és kijavította, elvileg ma konzultáltam volna vele, de a tanár nem ért be időben a suliba, így holnap megyek hozzá.

Ma este megpróbálkoztam a rákóczi túrós elkészítésével, de sajnos megégett a tészta, anya tanácsára a megégett réteget levágtam, ám sajnos elégé összetört a művelet során, meg száraz is lett, így feladtam a dolgot. Majd holnap újra próbálom, ha lesz időm, a mai tésztát meg majd némi tejjel elfogyasztom a következő napok folyamán, kidobni mégse akarom. Sütöttem egy hagymás kenyeret is, úgy döntöttem, ezúttal követem a receptet, használtam hozzá a nagynénémtől kölcsönkapott kenyérformát. Mit mondjak, gyönyörű lett, legalábbis nekem tetszik. Azért a linzertészta sokat adott az önbizalmamnak, eddig kissé el voltam szállva magamtól, hogy milyen ügyes vagyok, úgy érzem, ez most kellett, hogy az önértékelésem helyére kerüljön..

a biztató kezdet                                                 és a szörnyű felismerés

 a szép cipó

A szombati poszt megírása után bementem a suliba és nagy nehezen nekiálltunk makettezni Andrissal. Előre láttuk, hogy nem lesz könnyű, de hogy ennyire nem, azt nem hittük volna. Egy elég nagy telket kaptunk a tervezési feladathoz, mintegy 3000m², rajta egy reneszánsz ház, meg pár rom, kettévágja egy lépcső, ami a terep 14 m-es szintkülönbségét felveszi, a lépcső két oldalán kőfal, és különböző szintű teraszok. Ezt kellett a szűkebb környezetével megmakettezni 1:100-ban, a végeredmény egy 80x80 cm-es szörnyeteg lett. Ja azt még nem is mondtam, hogy akik felmérték a házat, nem egyeztették a rajzokat, így a ház két oldala közt 2 cm méretkülönbség volt (a maketten!, ez a valóságba ugye 2 m pontatlanságot jelent, ejnye-ejnye német precizitás). A dokumentációnak csúfolt dolgot is nekünk kellett léptékre nagyítani, a telken lévő épületekről még csak-csak volt valami anyag, de a környező házakról már semmi, a helyszínrajz is csapnivaló. Mikor már kiszámoltuk a szintmagasságokat, már csak egy dologban nem voltunk biztosak, hogy meddig tart a lépcső, megkérdeztük a konzulenst, erre elővett egy lapot, amin minden be volt jelölve és kótázva… mit mondjak, ideadhatta volna hamarabb.

Szóval elmúlt napjainkat ez töltötte ki, hárman csináltuk (Andris, Martin meg én), hétfőtől kezdve napi 6-8 órát öltünk bele, hála Istennek, a nagyja már megvan, de még nincs teljesen kész, lényeg, hogy konzultáláshoz már tudjuk használni. Igen, a konzultáció meg a végső beadás miatt kellett 1:100-ban makettezni, ugyanis itt nem kultiválják a rajzokat, maketteket akarnak látni, Andris mesélte, hogy volt olyan tanár, aki előző félévben elzavarta, hogy addig ne jöjjön, amíg nincs makett, mert rajzokkal ő nem konzultál. Szóval ezért nem írtam az utóbbi napokban, mert mikor haza estem, vagy egyből rohantam gyülekezetbe, vagy iszonyat fáradt voltam. Amúgy mostanra asszem megértettem az elvonatkoztatunk, absztrakt gondolatokat gerjesztünk kicsiny koponyánkban módszer lényegét és nem is akkora hülyeség, mint amekkorának elsőre gondoltam. Nagyon úgy tűnik, hogy ez amolyan örömépítészet lesz, a funkció és a realitás nem sokat számít a vezető tanárunknál, ahogy a statika és a szakági dolgok sem. Valami nagy gondolatot vár tőlünk, a probléma elméleti megközelítését és aszem emellé izgalmas formákat, mutatós maketteket. Még nem tudom, mit sikerül kihozni a dologból, de azt már most érzem, hogy nem lesz ez konkrét épület, a telket kettészelő lépcsővel és a mellette levő falakkal foglalkozok majd a korábbi gondolatmenetem mentén . A lépcső és a fal határvonal, ami elválaszt, de mi lenne, ha összekötne és milyen viszonyba kerülhet a telek épületeivel és teraszaival. Sikerülhet-e ezt a motívumot a terület legerősebb elemévé és vonzerejévé tenni, ami a lepusztult telek felélesztésében is fontos szerepet játszik. (Mivel most is fáradt vagyok, kegyelmeztem nektek és nem németül írtam le magvas gondolataimat). Ennyi a hetem története, makettel kelek, fekszek, álmaimban a legyilkolt sörkarton táblák üldöznek és a reneszánsz ház oldalait kell újra és újra kivágnom a pontatlan felmérés miatt. Mellékelek pár képet a makettről, hogy lássátok is, mit sikerült eddig összehozni.

így néz ki messziről

végül a drága lépcső

Tegnap reggel 10-kor kezdődött a próbaműszakom, miután megérkeztem, át kellett öltözni (fehér póló + kötény). A főnök megkérdezte, hogy van-e konyhai gyakorlatom, tudok-e salátát készíteni, mondtam, hogy sose dolgoztam még konyhán, ettől nem volt feldobva, hogy akkor mindent meg kell tanítson nekem. Először répát kellett reszelnem egy géppel, aztán a gépet eltakarítani, utána a húsdaráló mellé osztott be, ugyanis kifogtam a 2-3 havonta esedékes darálthús-készlet feltöltést. Ezzel jól el is ment az idő, asszem olyan 40 kiló husit biztosan letoltam a daráló torkán, egyszerre olyan 12 kiló fért a tálba, amibe daráltam, miután az megtelt, 3 kilós adagonként be kellett zacskóznom. Ezzel nagyjából el is telt a műszak, kettőkor a főnök behívott magához, elmondta, hogy így elég nehéz, hogy nem tudok semmit, de ha hajlandó vagyok megtanulni a salátakészítést, akkor próbálkozhatunk. Ebben maradtunk, mondta, hogy akkor jöjjek vissza délután ötre, akkor kezdődik az esti műszak. Visszajöttem a koliba, kicsit pihengettem, magam se hittem volna, hogy a négy órás meló ennyire kifárasztott, elég hulla voltam, de azért csak összekaptam magamat és visszamentem ötre.

Most jött el az ideje, hogy meséljek kicsit az étteremről. Karlsruhe egyik külvárosában van, az előző posztban már láthattátok a fényképet az utcáról. Egy román család üzemelteti, amennyire levettem, családtagok és rokonok dolgoznak együtt, páran tudtak néhány magyar szót, mint a nap folyamán kiderült, Erdélyből származnak, valahol a Kárpátokban éltek eredetileg. Mindenki nagyon kedves volt hozzám, rengeteg sztereotípia omlott le bennem a románokkal kapcsolatban. E kis kitérő után mesélem tovább a napomat, először káposztát kellett reszelnem, sikeresen eltömítettem a reszelőgépet, így Herr Nicula (a főnök) fejezte be a munkát, majd el kellett takarítanom. Utána mosogattam kicsit, majd kaptam egy halom citromot, hogy válogassam ki, a rosszak a kukába, a többit pedig pucoljam meg. Ezzel szépen elvoltam, közbe kiürült a konyha, mivel pangás volt, majd 7-8 között hirtelen beindult az élet, jött egy csomó vendég, meg pár netes rendelés is befutott kiszállításra. Befogtak hát salátát készíteni, még délelőtt megmutatták, hogy hogyan készül  a Beilagesalat, így azt készítettem, persze még párszor bele kellett javítaniuk, de végül egészen jól ment a dolog, legalábbis sokkal jobban, mint az elején. Aztán tányérokat kellett előpakolni, díszíteni és még rengeteget mosogatni, rájöttem, hogy pár óra után annyira már nem poén a mosogatás. Az csapódott le bennem, hogy kb óránként van egy negyedóra, ami hajtós, közbe pedig viszonylagos nyugalom uralkodik a konyhán, 9 után pedig már nem sok minden történt. Az egyik dolgozó sütött nekem egy pizzát vacsira, illetve betette a sütőbe, kivenni már nekem kellett, kaptam mellé sörikét, fentebb elfelejtettem írni, de természetesen ebédet is kaptam, meg egész nap biztattak, hogy ha kell valami, csak szóljak, aztán egyek-igyak kedvemre. Szóval e tekintetben is nagyon rendesek voltak.

Este kitakarítottuk a konyhát, felmostam, majd szólt a főnök, hogy akkor beszéljünk. Mondta, hogy sajnálja, de mivel nincs gyakorlatom, nem tud alkalmazni, de közbe végig beszélgetett a feleségével, hogy nincs-e valami munkakör, ahová mégis felvehetnének, kérdezte, hogy kiszállítást vállalnék-e, de nem ismerem a várost, úgyhogy inkább azt nem. Tényleg nagyon rendesek voltak, láttam rajtuk, hogy igazán próbálnak segíteni, mondták is, hogy nagyon szeretnének, de sajnos nem tudnak. Mondtam, hogy megértem őket és semmi gond nincs. Azt hiszem, igazán ebbe az utolsó negyedórába kedveltem meg őket, mikor láttam, hogy mennyire emberségesek és segítőkészek, ehhez tudni kell, hogy a németek általában nem is válaszoltak a jelentkezéseimre, vagy csak nagy késéssel jött az elutasítás. Végül a főnök adott egy kis zsebpénzt, mondta, hogy általában nem fizetnek a próbanapért, de legyen egy kis zsebpénzem és ha arra járok, feltétlenül menjek be hozzájuk egy ingyen pizzára. Elbúcsúztunk, majd a felesége búcsúzóul még kezembe nyomott két dobozos kólát, hogy ha megszomjaznék útközben. Nagyon meghatott, hogy tök ismeretlenül ennyire kedvesek és ilyen szeretettel viszonyultak hozzám, nagyon hálás vagyok Istennek ezért a napért. Hát ez a rövid története annak, hogy továbbra sincs munkahelyem.

Nagynénémtől kaptam finom nokedlit, ma főztem mellé tejszínes gombás darált húst, kis olajbogyóval megbolondítva (otthon nem igazán ízlett az olajbogyó, nem is nagyon ettem, de itt az Aldiba találtam fekete olajbogyót, ami nagyon ízlik). Persze került bele kellő mennyiségű csípős paprika is. Ebéd után elszántam magamat és kitakarítottam a szobát. Vicces időjárás van most errefelé, amolyan igazi derül-borul idő, félórás napsütések, esők és borulatok váltják egymást egész nap. Az ebédhez bevásárolni például rövidnadrágba és pólóba mentem el, mert 10 perce még sütött a nap, hazafelé azért csak sikerült megmosdatni a biciklit, meg magamat is.

nokedli

az étterem utcája

Nem csigázlak tovább benneteket, a poszt címének oka az, hogy voltam ma egy állásinterjún. Tegnap este találtam egy álláshirdetést, egy nem túl messze (15 perc bicajjal) levő étterem keres konyhai kisegítőt. Ebéd után elmentem az étteremhez, de zárva volt, mert a nyitva tartás így néz ki: 10-14 17-24. Persze hogy 14:30 körül értem oda, sebaj, most már tudtam az utat, úgy voltam vele, hogy visszamegyek öt után. Mivel még volt egy csomó időm, elugrottam az egyetemre, megnéztem, hogy áll Andris a munkájával, mert ezen a héten egy stegreifot csinál, Baselbe kell kávézót tervezniük (a stegreif kb olyan, mint egy alkotóhét, több tanszék indítja különböző témákkal, amiket 1-3 fős csoportoknak kell megcsinálni, majd kapnak rá jegyet és természetesen krediteket érte). Utána, mivel még mindig volt időm, visszajöttem a koliba és várakozó álláspontra helyezkedtem (neteztem, végre sikerült beszélnem legjobb barátommal, Gyuszival, jó volt, mert már régen beszéltünk). Fél hat fele elmentem az étterembe, ami egyébként tök szép helyen van, ki se néznéd belőle, hogy ez még Karlsruhe, annyira falunak tűnik a macskaköves utcáival és a sok fachwerkhaussal (régen külön falu is volt, később olvadt bele a városba), sikerült beszélnem a tulajdonossal és HOLNAP 10 ÓRAKOR KEZDŐDIK A PRÓBANAPOM!!!

Szerda délután terv szerint megérkeztem nagynénémhez. Másnap esett az eső, így semmi különöset nem tudtunk csinálni, így csak bevásárolni voltunk, vettem egy tábla 8cm-es XPS habot, mert Karlsruheba a modellezőboltba iszonyat drága, más helyen meg nem találtam. Itt viszont harmad áron hozzájutottam az építőipar e csodás termékéhez. Délután öreg újságpapírokból papírmasé széket készítettem (egy kicsi hokedlit burkoltam be), hogy haladjak a Stuhl Stegreiffal is, mivel az időjárás nem igazán kedvezett a száradásnak, kicsit aggódtam, hogy vasárnapig megszárad-e, de végül sikerült neki. Péntek délelőtt nem esett az eső, így nekiálltunk gyomlálni a kertben, ahol az elmúlt esős heteknek hála intenzív gyompopuláció burjánzott, mellyel békés egyetértésben éldegélt egy halom csupaszcsiga. Az idilli szimbióta közösség összes tagja féltő gondoskodásunkban részesült. Ebéd után, bár délutánra esőt mondtak, hála Istennek, kisütött a nap, így megnyírtuk a járda melletti sövényt, majd az összes gazt összeszedtük és nagynéném a szomszéd bácsival (neki van utánfutója) elvitte leadni a komposzt telepre. Szombaton is jó idő volt, ezt szalonnasütéssel ünnepeltük. Vasárnap reggel templomba mentünk, én nagybátyámmal gyalog tettem meg a kb 10km-es utat, mert Uli szeretett volna sétálni és kért, hogy kísérjem el. Szép kis mezei utakon mentünk, ragyogó napsütésben, úgyhogy jó volt a kis kirándulás. Ebéd után összepakoltam, nagynéném jól felpakolt mindenféle földi jóval, kivittek a vonathoz, majd két átszállással és 3:48 óra utazással később leszálltam Karlsruheban, ahol iszonyat tömeg volt a villamoson, alig fértem fel (hátizsák, gurulós bőrönd + 3 darabba vágott, bőrönd méretűre összekötözött, füllel ellátott lila XPS hab-ezt jó páran megbámulták). Vicces, hogy ugyanolyan bumfordiak voltak a németek, mintha csak otthon lettem volna, aki felszállt, az lecövekelt az ajtó környékén és nézett bután, hogy tele a villamos, holott középen volt egy csomó hely, amit ékes hochdeutschul szóvá is tettem, ekkor végre páran behúzódtak és felfértem.

Ennyi volt a hosszú hétvégém. Múltkor írtam, hogy jelentkeztem egy pékségbe, sajnos visszajelzést azóta sem kaptam, így leírtam a dolgot. Szomorú tapasztalatom, hogy nem igazán törik össze magukat a németek, hogy válaszoljanak az embernek. Nem panaszkodom, mert hála Istenek, nem látok szükséget, a szüleim utalnak, ha kell, csak jó lett volna valami melót találni, amiből kijön a kintlétem.

Megvolt a PinUp, hála Istennek, jól szerepeltem, tetszett a tanároknak, amit fejtegettem. Érdekes, hogy néha fellelkesülök a teoretikus dolgok irányába, átfut az agyamon, hogy lehet bennük valami, de aztán gyorsan tovatűnik a pillanat eme varázsa és visszatér szkeptikus énem. Nem igazán fekszik nekem ez a dolog, hogy helyszín nélkül szituációkat elemzünk, elmélyedünk bennük, megértjük őket, majd holnap, mikor végre kapunk helyszínt és programot, kezdhetünk mindent elölről, ismerkedni a telekkel, környezettel és végigzongorázni a beépítési lehetőségeket (bár ha nagyon elmélyedtünk az előző hetekben tanulmányozott témánkban, minden bizonnyal sokat profitálhatunk belőle). Száz szónak is egy a vége, letudtam ezt is. Tettem fel nektek pár fényképet, hogy lássátok, hogy is zajlik egy ilyen, mondjuk most rendhagyó módon az asztalok mellett prezentáltunk, az előzőnél táblára kellett pakolni a tablókat és elé a maketteket. Érdekesség az itteni építészoktatásban, hogy konzultáción nem igazán rajzolnak és a tanárok sem rajzokat várnak, hanem maketteket, ez merőben más, mint otthon. Andris mesélte, hogy előző félévben rajzokkal ment konzultálni és a professzor elzavarta, hogy majd jöjjön vissza, ha vannak makettjei. Most pár napig nem leszek, mert holnap utazok nagynénémhez, majd ha visszajöttem, újra írok.

így nézett ki a mai prezentáció

makettjeim az akkurátus falról

Martin prezentálja eddigi munkásságát

Nem bírtam ki, sütnöm KELLETT. Igazából már tegnap este eldőlt, mikor megettem vacsorára a 6 zsemlémet, hogy ma sütök, csak még az nem, hogy mit. Kenyérre gondoltam, de ahhoz krumplit kellett volna vennem, meg múlt héten amúgy is sütöttem, úgyhogy most nem volt kedvem hozzá. Inkább a pizzás táska mellett döntöttem, mert bár több munka van vele, de magammal tudom vinni a suliba és menza helyett finom hazaival tömhetem a hasamat (hogy egy ismerősömet idézzem: „Manócska a legjobbat érdemli!”). Másik érv a pizzás táska mellett, hogy ha Isten is úgy akarja, szerdán megyek nagynénémékhez és a vonaton is jó lesz valamit enni. Szóval nekiálltam és egy rövid bevásárlás után bedagasztottam a tésztát, majd amíg kelt, megfőztem a tölteléket. Úgy jött ki, hogy jó páran kint voltak a konyhába, mikor töltöttem a táskákat, így megkínáltam mindenkit, majd a konyhában evőket aljas módon lefotóztam, hogy megmutathassam nektek a lakótársaimat (egy részüket legalábbis). A táskák egyébként mindenkinél nagy sikert arattak, annak ellenére is, hogy pikáns kis tölteléket csináltam hozzájuk (mivel pepperónit elfelejtettem venni –ez utólag menne a táskákba, nem főzöm a töltelékbe- arra jutottam, hogy jól megpaprikázom a bolognait).

Timet már ismeritek, a narancssárga pólós srác Robert, a mögötte álló pedig Andreas

Holnap lesz egy PinUp, ahol prezentálnom kell, mire jutottam a szimbiózis megértésével és absztrahálásával, szerencsére a maketteket már hétvégén elkészítettem, ma délelőttre csak pár finomítás maradt. Remélem, sikerül valami okosat mondanom, amiből bölcs mestereim elhiszik, hogy kellőképpen átszűrtem magamon az ismeretanyagot és absztrahálva megértettem a szimbiózis összes lehetséges építészeti vonatkozását, valamint hogy tökéletesen értem, mit jelent e  mélyenszántó gondolat: Die Mauer ist eigentlich eine Grenze, abteilt Gebirge von einander. Aber was noch sehr interessant, dass die Mauer kann sich als Brücke benehmen, und total verschiedene Bereiche verbinden. Davon kommt die Frage: wass passiert in der Mauer, wenn als Brücke wirkt?

Apropó. Az öregek talán még emlékszenek arra az időre, mikor az építészkar tele volt sárga A4-es lapokkal, amik az oktatási rendszert és módszereket szidták, meg úgy nagyjából mindent hibásnak láttak. Hát most itt találtam egy ilyesmi plakátot, gondoltam, megosztom veletek, hadd lássátok, itt sem fenékig tejfel a diákok élete.